ezer meg egy éve, annak, hogy én ide valamit is írtam volna. bár többször próbálkoztam, de csak szövegroncsok és megfakult szavak lettek az én színes érzelmi és fizikai világom megtestesülései. pedig igazán sok színben úszó gondolatok járják át a fejem csöppnyi kis zugát. nem tudom, mit érzek igazándiból és minden áldott pillanatban elgondolkodom, hogy miért van éppen az, ami. mert tulajdonképpen az van, hogy kétségbeestem, megtört és kifáradt vagyok. belefáradtam a szerelemnek nevezett ócskaságba, nem bírok ennél többet adni, szinte már fájdalmasan kívánok minden egyes percnyi figyelmet, szeretetet, megbecsülést. szeretlek, ezt kimondani annyira szánalmas, és üres egyáltalán nem jelképezi mindazt, amit érzek irányodba. amikor mégis oly sokszor kimondom, inkább üvöltenék és ezt mondanám: 'te vagy a mindenem, te adsz értelmet a szürke hétköznapoknak, érted élek! szükségem van rád, mert te vagy ki táplálod a boldogságom, még akkor is amikor legszívesebben a pokolba kívánnálak!' ezt a kártyát, azt hiszem már párszor kijátszottad és én még mindig itt vagyok melletted, hűségesen láncra verve szolgálva a szerelmet, még akkor is, ha majdnem annyira fáj néha, hogy inkább választanám a biztos véget, mint, hogy ezt az elmebeteg állapotot.
mit kaptál, nem a jellemem külcsín vagyok, semmi más csak te hitted, hogy kell legyen a lét mögött identitás nem számoltál a többivel, bár formában nincsen hiány, hogy vagyok, még nem tölti fel kongó egzisztenciám békülni nem volt hova nem lehettem egyszerre a fájás kiváltó oka s önnön hazug gyógyszere hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan s ki üres, részed nem lehet semmim sincs, hát velem van az hogy elengedtelek
mit kaptál, nem a jellemem
