~._tabula rasa.*

úgy érzem; hogy az életem egy fontos szakasza lezárult. átestem a következményeken és a velejáró érzelmi válságon. a problémák nem múltak el; de leküzdhetőbbé váltak. tisztábban tudok gondolkozni; látni. nem vagyok már elvakult; ki rohanjon kétségbeesve a lehetetlen kapcsolata után. kipihentem magam; mintha egy rémálomból ébredtem volna fel. egy hosszú és fájdalmas rémálomból. helyrepofoztam magamat; meg jó páran segítettek is. néhányan a tudtuk nélkül. köszönöm nekik nagyon. itt volt már az ideje a továbblépésnek; főleg; hogy itt a nyár is és szép az idő meg eljön a bolondozások ideje is. bár minden pillanat a bolondozásé; de akkor is. nyáron az ember szabadabb; nem köti semmi jobb esetben. a mostani állapotomat vizslatva; azt mondanám; hogy felküzdöttem magamat arra a szintre; amikor minden tökéletes lenne; ha... ha ez a 'ha' nem szerepelne itt; azt is állíthatnám; hogy jókedvem van; majdhogynem elértem a boldogságot. de; sajnos ez nem így van; a szívem mélyén igazán nagy űrként viselkedik a tömör magány. de ez az állapot is leküzdhető lesz egyszer. addig viszont hosszú és nehéz út áll előttem. 

Magány

szürke kétségbeesett gondolatok;
újrahasznált szánalmas mondatok.

ezernyi szín; ezernyi arc

egyszer véget érő halálos harc.
oh; merő kín; sápadt szenvedély;
mind csak áztatott buja kéj.
a nap lebukik a horizonton;
egyedül maradsz minden ponton.
bukott angyalként nézem a világot;
kitépem szárnyaim; s fejet hajtok.
te kegyetlen valóság;
bús szenvtelen álomvilág!.
bánat; fájdalom és kín;

könnyeim; mint szivárvány szín.

szörnyű kegyvesztett szellem; jéghideg tekintet;

s szívében tengernyi szeretet.

mélységes fájsz; e pataknak tükre;

romlott érzelmek; kelletlen képe.

de figyelj csak!. csend van.

szívet tépően hallgatag a táj.

csúf; ostoba; szertelen magány!.

féreg mivoltát idézi énemnek;

láncos kutyáját a félelemnek.

vicsorogva tekint felém;

ostoba eb!. bennem te élsz!.

széttéped szívemet;

s fukar dögevők elé veted.

hess!. ocsmány keselyű; szégyenletes róka!.

fájó testemnek kisded porcikája.

semmit nem ér; de küzd hasztalan; 

a vád mely éri alaptalan.

végtelen rázza; zörgeti porláncát;

s megtörli véres orcáját.

de ah kedvesem; te őrjítő magány!-

véred csorogva foly; mily nagy talány:

miért érzem szívemben mind e kínt?.

hisz tiéd ez összes borzadály.

H A L O T T I _ L E P E L _ É S _ L I L A _ B Á J .

2010.roka

*_halálba vágyó gondolat.*

régen írtam. talán nem jött az ihlet vagy csak képtelen voltam írni bármit is; ami ez alatt az időintervallum alatt történt. jó is volt; rossz is volt; de csak éppen annyira; amennyire szokott lenni általában. nem vagyok jól; sőt egyre inkább a szakadék szélére kerülök; vagy tán már azon táncolok. nem tudom. egy biztos; hogy nem akarok senkinek se rosszat; de mégis sikerül. és nem egyszer; nem is kétszer; sokszor. bennem van a hiba; ez valószínű. próbálok nem a problémákon rágódni; hanem éppen kiutat keresni a boldogság felé. ha egyáltalán az élet rám osztja azt a lapot; hogy lehessek még boldog. előtört az versíró vénám is; nem a legjobb fajta; de hobbi szinten gondolatok kiírásának egyik legjobb módja. ugyan úgy; mint ez a blog. sajnálom; amúgy; hogy nem írtam; meg azt is; hogy csak a problémáimról írok. de majd lesz jobb és lesz szebb a világ. talán... egyszer.

5 perces

foltozom a lelkemet;
van már rajta folt végtelen.
játszottam vele merészen;
most ölelném szelíden.
késő a bánat; nagy a fájdalom;
mást okolni aljas rágalom.
magam vagyok; egyedül.
a magány a szívemben hegedül.
szeretnék én; de nem lehet;
szomorúság öli az érzelmet.
zongorán játszik a lila félelem;
ezt a dallamot már régről ismerem.
fájdalmas; kínzó hangjegyek;
tőrként sebzik a szívemet.
menekülnék; de láncba verve állok;
rettenetes; vészjósló godolatok.
2012. roka