2014. október 7., kedd

~.égre festett búsképű_*

megint régen jelentkeztem, elnézést. de annyi lelkierőm sem volt az utóbbi időkben, hogy leírjak pár megkopott szót és elkornyikáljam a lelkem mélyére eldugott érzelemdarabok bús nótáját. nem is érte volna meg. nem értené senki. mostanság egy kicsit összébb rugdostam magam, felkelve a porból és most igyekszem próbálgatni megtépett szárnyaim. közben búsan nyalogatom a mély, nyílt sebeimet, melyek már a felszínen levedzik keserű, sós varukat. ez a nyár nem nyár volt, ennél a szürke, borzalmas, hányingerkeltő valóságnál a kénköves pokol idealizált helyszínén eltöltött hónapok is szebbek, értékelhetőbbek és jóval kevésbé nyomorúságosabbak lehetnek. az egész 2014. eddig bekaphatja a nemlétező faszomat, bocsánat a modortalanságomért, de tényleg. azt hittem, ha megszabadulok másfél év földipokoltól szebbé fog válni az életem, vagy legalábbis valamiféle pozitív tendenciát mutat, ehelyett a naivságom és az idealizált képeim megint és még jobban szétrombolták, a lelkem világának így is romos várfalát. lassan ott tartok, hogy nem hiszek már semmiben, senkiben és a legeslegjobb az lenne, ha magányosan disszidálnék egy elhagyatott területre, hogy ott pusztuljak el egyszer a feledésbe merülve. de még mindig vigyázom az őrlángot, és próbálom lelkesíteni, feléleszteni. mostanság az van, hogy megint az alkoholba fojtom bánatom, és még az esetleges boldogságom csíráit is. ellenben kialakulóban van egy kép, ami talán javíthat az egészen. bárcsak ne lennék ennyire fáradt és életképtelen. mindegy is, vár egy talán jobb világ és ennek tudatában kocogok a lelkem peronján elérve a szebb világ felé zakatoló morcos kis bzmot-ot. 

'a vonatra várva,
a csikket a sárba 
és mindegy merre csak el.'