*tehetetlenség.

azt hinné az ember, hogy az érzelmek, az idő múlásával elmúlnak, kifakulnak és ködösek lesznek. de mi van, ha a régen játszott kottákban a hangjegyek újra és újra életre kelnek, újból és újból eljátszva a lila dallamok egymásutániságából szőtt alkotást? a szíved zenéjét? mi van akkor, ha meg akarsz szabadulni ettől, de az agyad tekervényes szőttesén beleivódott a legmélyebb szürkeállományodba? pedig az észnek ébren kell lennie és ezt te is tudod. próbálsz racionálisan gondolkozni, nem hallgatni a szívedre. de ő csak fújja, fújja és fújja a magáét. a monoton dallam, amit már régóta ismersz, tudod minden hangját. de mi van, ha nem akarsz, nem tudsz újra felépíteni egy várat? elölről kezdeni mindig mindent nehéz. de mi van, ha nem is szeretnél hozzákezdeni? automatikusan elutasítasz mindenfajta lehetőséget, még azt is, amire régen ó hűen vágytál. és nem tudod miért, csak egyszerűen nem-et mondasz mindenre. nem érzem azt, hogy újból képes lennék bármire. kiüresedett lélektelen testnek érzem magam, aki csak túlél, nem él és nem remél. csak és kizárólag túlél, közben a magányba menekül és az őrületbe vész. a lelked vagy szíved vagy legyen az bármi, a hiányzó részed meg pont nem a megfelelő embernél van. az az ember, ha racionálisan nézed az egészet gonosz , sötét és ártalmas. de a szíved másként festi fel a valóság vásznára. színesen, kedvesen, ártalmatlanul. a vászonra festett színek felemelnek, boldogságba repítenek és te csak hagyod magad, minden észérv ellenére hagyod magad. tudod, hogy nem helyes, de vágysz rá, kell neked. nélküle minden üres, felemésztő és romlott. minden nehézség ellenére kell neked. csak ennyi. de nálad is van valami belőle ám. csak egy darab, de nagy jelentőséggel bír. a SZÍVE.

és kopognak, az ajtóban áll, én meg örülök, hogy itt vagy. 

- gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan. 

- mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van. 

- AZT NEM ADOM, MERT TE AZT ÖRÖKBE ADTAD! 

- szólok mérgesen. s becsapom az ajtót, felőlem meghalhat.

*~.késői virágzás.~*

Késői virágzás 

Rügyeket bontasz, pedig pont hervadnod kellene, 

Illatot ontasz, aminek a ködben nincs helye. 

Emlékeket ültetsz, pedig gyomlálnod kellene 

A múltat, hogy lehessen télre békés sírhelye. 

Könnyekkel öntözöl, így én bánatba öltözök, 

Közeledsz, épp ezért én a nap mögé költözök, 

Hogy ott sose találj rám, de soha ne felejts, 

Késő ősszel virágzó, magányos nefelejcs.

- csonka 2013. november -

*_gondolatfoszlány.~

az érzés, mikor nem érzel semmit. vagyis érzel, de már minden mindegy. vágysz valamire és mégis elveted és azt mondod: 'kell ez az egész a francnak!' - aztán ez újra és újra előjön. boldogságot szeretnél, de már beletörődsz, hogy úgysem jön el. találkozol a szerelemmel és még csak annyit sem vakkanthatsz oda, hogy 'szia!'. nem tudod mit szeretnél, vonz a tiltott és a lehetetlen. de te meg akarod próbálni, még annak ellenére is, hogy tudod nem helyes és a végén úgyis megbánnád. ezt mind elveted, de a magányos órák exponenciális növekedése újra és újra felböfögi a szürkeállomány rejtett zugaiból. pihenni szeretnél, de az agyad nem hagy. hagynád a faszba az egészet, de eszedbe jut, hogy nincs is okod miért hisztériázni. egy olyan pontban ragadtam, melyből valami felsőbbrendű erő tud csak kiszabadítani, valami érzelmi töltet. a baj az, hogy elvonja a figyelmemet a fontosabb teendőimről, hogy állandóan elkalandozom és elmerengek a lehető legnagyobb hülyeségeken. ez nem önsajnáltatásból mondom, mert hiszem, hogy én is legalább annyira fontos része vagyok a világnak, mint minden más individuum. talán egynél-kettőnél többet is érek. hiszem, hogy minél előbb lejátszódik bennem ez az egész és újból teljes értékű életet tudhatok a magaménak.

Für dich hat jetzt und hier die Jagd begonnen,
das Blut des Schicksals klebt an deinen Händen.
Reich mir die Hand, unsere Welt wird brennen.
Der Zweifel und die Angst werden im Feuer untergehn.
Reich mir die Hand, unsere Welt soll brennen, unser Stolz
und unser Blut in alle Ewigkeit vereint! ♥

~ csak az marad talpon, aki önmagával táncol. ~

~ fájdalomcsillapító.*

valami inspirálóan különös érzés fogott el pár napja. nem tudom miféle és honnan jött, de émelyítő és ködös boldogságérzettel körülvevő érzés. ami persze nem rossz. hihetetlen energiatöltet, így a semmiből pont a legjobbkor, mikor már kezdene az ember rádöbbenni mennyire szánalmas is az élete. egyszerűen a semmiből megszállt az a tudat, amit igazából eddig is tudtam: milyen jó is, hogy ennyire liberális és elfogadó tudok lenni. azt hiszem itt következik az a nyáladzós rész, amit már mindenki betéve tud, de egyszerűen nem tudok szabadulni ettől az érzéstől, hogy ne kürtöljem világgá. nekem vannak a legcsodálatosabb barátaim a világon. nemtől, identitástól és egyéb kategóriáktól függetlenül, ők azok az emberek akik kiegészítik a mindennapjaimat tökéletes egésszé. tökéletes egésszé kovácsolják bennem mindazt, amik összetört szilánkokként hevernek a lelkem mélyén. ezek az emberek a legcsodálatosabb, lelkek a világon és én meg a legszerencsésebb ember, hogy mellettem vannak a mindennapokban. nem, nem vagyok boldog. inkább vegyes érzelmekkel telt. nem tudom hová tartozom, nem tudom ki vagyok, csak lebegek. lebegek egy ködös burokban, ami iszonyatosan pozitív. igazából nem is érdekelnek a tények, míg ezek a lelkek körülölelnek és a maguk kis buta módján esetleg a tudtuk nélkül a magasba emelnek. nem tudom mire mennék nélkülük, egyszerűen leírhatatlan érzéssel tölt el, hogy vannak és, hogy NEKEM VANNAK. a létezésük, a kisugárzásuk, egy-egy mosolyuk és örömük bearanyozza az életemet. nem tudom másképpen leírni, csak ilyen csöpögős és undorítóan üres szavakkal, és még ez sem fejezi ki mindazt, amit érzek az irányukba. mondanám szeretem őket, sőt eléjük állnék és a szemükbe mondanám: SZERETLEK! de egyszerűen, az nem fejezné ki mindazt, amit érzek, csak egy üres szó lenne, ami pillanatok alatt elszáll és marad a kínos és hideg csönd.

- mint ahogy most is. -

amilyen hévvel elkezdtem írni, olyan sebességgel ürültek ki a gondolatok a fejemből. csak az érzés maradt, pillangók, pillangók everywhere. és azok, amiket tőlük kapok, azok a tettek és szavak, leírhatatlanok. azok a leírt szavak, melyeknek minden egyes hangsúlyát és zengését a fülemben hallom. csodálatos érzés, soha nem éreztem még hasonlatosat ehhez, ez valami felemelő és az egekig magasztaló. azt érzékelteti velem, hogy igen is fontos vagyok. még akkor is, ha esetleg nem teljesen igazak. iszom ezeket, intravénásan ki vagyok szolgáltatva mindennek, mint a morfium a fájdalmaktól lázas lüktető testbe úgy hatnak rám ezek. amikor ilyen és ehhez hasonlatos szavakkal illetik az embert, hogy: 'nekem előtted soha nem voltak igazi barátaim. köszönöm, hogy vagy! ♥' - valami leírhatatlanul csodálatos érzés.

- és csak egyet tudok mondani önző módon: SZERETNÉM MÉG! -

~_csillag vagy fecske.*

soha, soha, soha nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire mardosni tudja a lelket. kiüresedett, lélektelen senki vagyok. felzabálta az idő és a magány diszharmóniája a lelkemet. szükségem van valakire, de még sincs. érdekes paradoxon, mert tényleg ezt érzem, hogy kell valakinek a jelenléte az életemben, de mint kapcsolat vagy bármi nem tudnám elfogadni. szeretnék, szeretni és szeretném, hogyha szeretnének, de majd idővel. még túl gyengének érzem magam magasröptű érzelmek kialakítására. arról nem beszélve, hogy nem szándékozom láncra verni magamat. elégszer csalódtam, bennem is csalódtak, szeretném ezt jóvá tenni, mert pokolian hideg és jeges minden egyes egyedül töltött perc. egy viszonylag morális lélekből egy amorális senki lettem, fájdalmat okoztam és csalódást. szükségem van az emberek közelségére, hogy mindent helyre tudjak magamban rakni. nehéz dolog, főleg látva másokat, hogy boldogságot festenek nap, mint nap az arcukra és én ezt a tehetségemet is elveszítettem. szükségem van olyan emberekre, akik lenyűgöznek, akik már a létükkel, fényükkel emelik a hangulatomat és kicsit feltöltik az ürességet, ami bennem lakozik. sok ilyen ember van a közelemben és ezért hálát kell, hogy adjak, hogy ilyen emberek vesznek körül és tisztelnek meg nap, mint nap a létezésükkel. szeretem őket. szeretnék tőlük bocsánatot kérni, átölelni őket és mindent úgy tenni, mintha minden rendben lenne. bár szerintem sokan, nem is tudják, hogy számomra ők ennyire fontos emberek és tulajdonképpen kihasználom őket, mert feltöltenek a tudatuk nélkül és én meg élvezem. kissé önző dolog, de ennyi nekem is kijár, legalábbis remélem, hogy ennyit én is megengedhetek magamnak. szeretném abba a hitbe ringatni magamat, hogy vannak olyanok, akiknek én is számítok és ugyanígy tekintenek rám. szeretnék az atharaxia gyönyörű állapotába lépni, ahol végre beteljesülhet a várt nyugalom, csend és béke. ahol nem zavar már a fény sem a dohos, füstös hétköznapok illata. szeretnék megszűnni és újult erővel visszatérni. SZERETNÉK...

'akit nem szeretünk, azt magunkkal, akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk.'

*_avec amour.~

azt mondják, hogy aki eltűnik az életedből és soha nem tér vissza, annak nem volt célja az életedben. nem volt helye, kategóriája, hogy észrevedd, megszeresd és fontossá váljon az életedben. és mi van azokkal, akik visszatérnek?  lehet évek múltán, de visszatérnek, megjelennek, fellépnek az életnek nevezett színpadon. egy idő után azt veszed észre egy olyan kapcsolat alakul ki köztetek, amit részben elszakíthatatlan szálakból szőttek az angyalok, a barátság köteléke. az egyik legfontosabb emberré nőtte ki magát az életemben, egyik pillanatról a másikra. minden egyes napom fontos része lett. hiányzik az, ha épp nem tudunk beszélni, vagy nem látom jó ideig. lehet ez nem kölcsönös, de számomra megnyugtató a jelenléte, a válaszai és maga a létezése. némiképp félek, hogy flúgosnak tart, mert szörnyen ragaszkodok a jelenlétéhez, de nem tudok mit tenni. meglehetősen jó vele beszélgetni, találkozni, ilyenkor sok kő esik le a szívemről. tisztelem, hogy ennyire türelmes velem és hagyja, hogy minden egyes nap a nap kilencszáz órájában beszéljek neki a hülyeségeimről, szívfájdalmaimról és a minden egyéb kicsit sem lényeges dologról, amiket normális esetekben mindenki leszarna. köszönöm, hogy létezik és azt is, hogy az én közeli köreimbe küldték a felsőbbrendű erők. tisztelem, becsülöm, mert felvirágozza a napjaimat és rettentően hiányzott egy ilyen ember az életemből, míg ő be nem csatlakozott. nem sokszor volt alkalmam ilyen emberre szert tenni az életem során. 

köszönöm őt.
( majd egyszer befejezem, bár ennél jobbat úgysem tudok. )
________________________________________________________________________________

mondanám azt, hogy az őszinteségi roham jó. de nem az. nyomasztó és rémisztő. viszont sok pozitív reakciót is kiváltottam az emberekből, ennek örömére. nagyon örülök ezeknek. 

íme egy, ami nagyon nagy örömmel töltött el:

na akkor viszonozom az őszinteségi rohamot. :D

én téged nagyon nagyon és szeretlek és szintén az egyik 

legjobb barátomnak tartalak ami nálam nagyon nagy szó. 

azon kevesek közé tartozol akikben mindenáron megbízok 

és bármit megosztanék veled. te egy csodálatos nő 

vagy, aki belülről sugárzik és nagyon nagyon szeretlek  ^^ ♥

ééés soha nem akarlak bántani, pedig imádom taposni az embereket :D

szóval éljen a pandás gyújtó.♥

~._beauty is found within._*

ezer meg egy éve, annak, hogy én ide valamit is írtam volna. bár többször próbálkoztam, de csak szövegroncsok és megfakult szavak lettek az én színes érzelmi és fizikai világom megtestesülései. pedig igazán sok színben úszó gondolatok járják át a fejem csöppnyi kis zugát. nem tudom, mit érzek igazándiból és minden áldott pillanatban elgondolkodom, hogy miért van éppen az, ami. mert tulajdonképpen az van, hogy kétségbeestem, megtört és kifáradt vagyok. belefáradtam a szerelemnek nevezett ócskaságba, nem bírok ennél többet adni, szinte már fájdalmasan kívánok minden egyes percnyi figyelmet, szeretetet, megbecsülést. szeretlek, ezt kimondani annyira szánalmas, és üres egyáltalán nem jelképezi mindazt, amit érzek irányodba. amikor mégis oly sokszor kimondom, inkább üvöltenék és ezt mondanám: 'te vagy a mindenem, te adsz értelmet a szürke hétköznapoknak, érted élek! szükségem van rád, mert te vagy ki táplálod a boldogságom, még akkor is amikor legszívesebben a pokolba kívánnálak!' ezt a kártyát, azt hiszem már párszor kijátszottad és én még mindig itt vagyok melletted, hűségesen láncra verve szolgálva a szerelmet, még akkor is, ha majdnem annyira fáj néha, hogy inkább választanám a biztos véget, mint, hogy ezt az elmebeteg állapotot.

mit kaptál, nem a jellemem
külcsín vagyok, semmi más
csak te hitted, hogy kell legyen
a lét mögött identitás
nem számoltál a többivel,
bár formában nincsen hiány,
hogy vagyok, még nem tölti fel
kongó egzisztenciám
békülni nem volt hova
nem lehettem egyszerre
a fájás kiváltó oka
s önnön hazug gyógyszere
hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan
s ki üres, részed nem lehet
semmim sincs, hát velem van
az hogy elengedtelek