azt hinné az ember, hogy az érzelmek, az idő múlásával elmúlnak, kifakulnak és ködösek lesznek. de mi van, ha a régen játszott kottákban a hangjegyek újra és újra életre kelnek, újból és újból eljátszva a lila dallamok egymásutániságából szőtt alkotást? a szíved zenéjét? mi van akkor, ha meg akarsz szabadulni ettől, de az agyad tekervényes szőttesén beleivódott a legmélyebb szürkeállományodba? pedig az észnek ébren kell lennie és ezt te is tudod. próbálsz racionálisan gondolkozni, nem hallgatni a szívedre. de ő csak fújja, fújja és fújja a magáét. a monoton dallam, amit már régóta ismersz, tudod minden hangját. de mi van, ha nem akarsz, nem tudsz újra felépíteni egy várat? elölről kezdeni mindig mindent nehéz. de mi van, ha nem is szeretnél hozzákezdeni? automatikusan elutasítasz mindenfajta lehetőséget, még azt is, amire régen ó hűen vágytál. és nem tudod miért, csak egyszerűen nem-et mondasz mindenre. nem érzem azt, hogy újból képes lennék bármire. kiüresedett lélektelen testnek érzem magam, aki csak túlél, nem él és nem remél. csak és kizárólag túlél, közben a magányba menekül és az őrületbe vész. a lelked vagy szíved vagy legyen az bármi, a hiányzó részed meg pont nem a megfelelő embernél van. az az ember, ha racionálisan nézed az egészet gonosz , sötét és ártalmas. de a szíved másként festi fel a valóság vásznára. színesen, kedvesen, ártalmatlanul. a vászonra festett színek felemelnek, boldogságba repítenek és te csak hagyod magad, minden észérv ellenére hagyod magad. tudod, hogy nem helyes, de vágysz rá, kell neked. nélküle minden üres, felemésztő és romlott. minden nehézség ellenére kell neked. csak ennyi. de nálad is van valami belőle ám. csak egy darab, de nagy jelentőséggel bír. a SZÍVE.
és kopognak, az ajtóban áll, én meg örülök, hogy itt vagy.
- gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan.
- mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van.
- AZT NEM ADOM, MERT TE AZT ÖRÖKBE ADTAD!
- szólok mérgesen. s becsapom az ajtót, felőlem meghalhat.
