soha, soha, soha nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire mardosni tudja a lelket. kiüresedett, lélektelen senki vagyok. felzabálta az idő és a magány diszharmóniája a lelkemet. szükségem van valakire, de még sincs. érdekes paradoxon, mert tényleg ezt érzem, hogy kell valakinek a jelenléte az életemben, de mint kapcsolat vagy bármi nem tudnám elfogadni. szeretnék, szeretni és szeretném, hogyha szeretnének, de majd idővel. még túl gyengének érzem magam magasröptű érzelmek kialakítására. arról nem beszélve, hogy nem szándékozom láncra verni magamat. elégszer csalódtam, bennem is csalódtak, szeretném ezt jóvá tenni, mert pokolian hideg és jeges minden egyes egyedül töltött perc. egy viszonylag morális lélekből egy amorális senki lettem, fájdalmat okoztam és csalódást. szükségem van az emberek közelségére, hogy mindent helyre tudjak magamban rakni. nehéz dolog, főleg látva másokat, hogy boldogságot festenek nap, mint nap az arcukra és én ezt a tehetségemet is elveszítettem. szükségem van olyan emberekre, akik lenyűgöznek, akik már a létükkel, fényükkel emelik a hangulatomat és kicsit feltöltik az ürességet, ami bennem lakozik. sok ilyen ember van a közelemben és ezért hálát kell, hogy adjak, hogy ilyen emberek vesznek körül és tisztelnek meg nap, mint nap a létezésükkel. szeretem őket. szeretnék tőlük bocsánatot kérni, átölelni őket és mindent úgy tenni, mintha minden rendben lenne. bár szerintem sokan, nem is tudják, hogy számomra ők ennyire fontos emberek és tulajdonképpen kihasználom őket, mert feltöltenek a tudatuk nélkül és én meg élvezem. kissé önző dolog, de ennyi nekem is kijár, legalábbis remélem, hogy ennyit én is megengedhetek magamnak. szeretném abba a hitbe ringatni magamat, hogy vannak olyanok, akiknek én is számítok és ugyanígy tekintenek rám. szeretnék az atharaxia gyönyörű állapotába lépni, ahol végre beteljesülhet a várt nyugalom, csend és béke. ahol nem zavar már a fény sem a dohos, füstös hétköznapok illata. szeretnék megszűnni és újult erővel visszatérni. SZERETNÉK...
'akit nem szeretünk, azt magunkkal, akit meg nagyon, azzal magunkat bántjuk.'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése