a valóságom szertefoszlani látszik, másodpercről másodpercre, villódzva, elfolyva, darabokra hullik... mint az akvarell a papíron, úgy ivódik belém a fájdalom. pont olyan élesen, csak az élénk színüket gyászba borították. mélyfekete gyászba.
saját magamról pedig az az állatfaj jut eszembe,
ami a környezetszennyezés miatt
úgy halt ki nemrég,
hogy sosem látták élő példányát. *
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése